Második regresszió – Katalin

Második regresszió – Katalin

2014 március 29, 2014

Mit is éltem meg az első regresszió óta?

Hát nagyon sok mindent! Az első regresszió nagyon intenzív volt számomra mind fizikailag, mind szellemileg, amit ott megéltem. Sok dologra jöttem rá azóta, ami kis apró nüanszok, mégis, a mostani életemben mérföldkőnek számítanak. Mivel mély, és hosszú volt a regresszió, ezért kellett körülbelül két hét mire a testem regenerálódott. Kissé fáradtnak éreztem magam, mint aki nem ebben a világban él, csak úgy van, és mondhatni, hogy lebeg.


Mivel az első regresszión a döntésekre utaztam rá, ebben az elmúlt időszakban csupa olyan helyzetekbe keveredtem, aminél döntenem kellett, méghozzá aránylag gyorsan, és precízen. Némelyik döntés meghozatala nem volt a legkönnyebb, de tudtam, hogy fejlődésem érdekében meg kell, hogy tegyek.

Második regresszióm is a döntéshozatalok meghozásában segített. Évivel úgy gondoltuk, hogy a megkezdett munkát ebben a témakörben ki kell egészíteni, hogy tökéletes legyen a hatás az életemben, mert igen, jött egy pár olyan dolog velem szemben, amikor azt éreztem, hogy: én nem ezt akartam, most mégis mit csináljak? Évi megnyugtatott, hogy mivel az első regresszió hosszú volt, és mély érzelmeket kavart fel bennem, ezért szükséges lenne egy második. Hát legyen így – gondoltam magamban, és egyeztettünk egy második időpontot hozzá.

Mostani kérdésemet igyekeztünk még specifikusabban megfogalmazni: Mi gátol az azonnali és helyes döntések meghozatalában? Ezzel a kérdéssel léptem át a második regresszió kapuját, és mikor megérkeztem, egy fiatal, huszonegynéhány éves vékony, barna hajú lány voltam, akinek – mint a múltkor is -, először a lábait pillantottam meg.

Egy fehér balettcipő szerűség volt rajtam, fehér cicanadrággal, amin egy fehér hosszú ujjú felső volt. Kezeim a hátam mögött voltak összekulcsolva, és lábammal az út porát böködtem. Tudtam, hogy döntést kell hoznom, méghozzá azonnal. Azzal is tisztában voltam, hogy ez a döntés nehéz számomra, és teher. Végül felpillantottam az útról, és odamentem egy széles törzsű fához, és odakucorodtam az ágaihoz.

 Emlékeimben úgy él a helyszín, mintha Angliában lettem volna. Legalábbis ez a gyep, és kastélyszerűség, amire felnéztem, a mostani ismereteim szerint ezért tudtam Angliához beazonosítani. Mintha Laurának hívtak volna, de ebben nem voltam biztos, mert sose szólítottak nevemen, a dátum is ködös volt, talán 1921, de mindenesetre tudtam, hogy ez egy nem is olyan régi élet.

Egy fiú lépdel felém, tudom, hogy a barátom, és csakis azért tudja, hogy merre vagyok, mert nagyon jól ismer. Rá akar venni valamire, és már tudom is, hogy mire. Valaki megkérte a kezem, és ő úgy gondolja, hogy az lesz a legjobb, ha hozzámegyek az illetőhöz. Hogy ki lehet az, magam sem tudom, mert nem találkoztam vele. Mindenesetre meghozom a döntésem: nem megyek hozzá feleségül.


Legközelebb pár év múlva látom magam, egy flitteres, kivágott, hosszú ezüst ruhában. Egy férfit nézek, mintha egy bárszerűségben lennék egy emeleten, de ahogy lenézek, ott ilyen várószoba van, mintha egy színházban lenne ez az egész, bár a színházi részét nem látom. A férfiról érzem, hogy uralni akar engem, és bár én szeretem, de ezt nem hagyom neki. Egyszer arcon is csap. Szomorúság tölt el, mert még mindig nem tudok neki megfelelni. Úgy érzem, hogy kisiklott az életem, és én egyáltalán nem ezt akartam. Ócskának érzem magam.

 

A magam feje után megyek, és nem azt csinálom, amit mások mondanak nekem. A férfi, akihez vonzódom idealista nőnek tart. Csak az van, amit én akarok, és nem lehet rám számítani – mondta ezt ő, miközben kezemet lefogja és magához húz, egy ilyen sminkes asztal előtt, ami meg van világítva izzókkal. Valószínűleg énekes vagyok abban az életemben.

 

Franciaországba utazok, ahol vannak sikereim, én mégse élem meg azokat annak. Senki nem ért meg, egyedül vagyok, egyszerűen hiányzik számomra a család, és egy pár. Ekkor még nem értem magam, hogy miért is érzem ennyire egyedül magam, de a következő kép, ami elém tárul mindent megmagyaráz.

 

Éppen egy gyerek fut elém, olyan négy-öt éves forma, aki azt kiáltja felém, hogy:

– Mama.

Azt hiszem, hogy egy kicsit előreszaladtunk a dolgokban, úgyhogy megkérem Évit, hogy menjünk vissza egy kicsit, hiszen mégis kitől lenne nekem gyerekem? Talán csak nem attól a férfitól, akit szerettem?

 

Visszamentünk és megnéztük, hogy kitől van a gyerek. Egy kastélyszerűségnek a teraszán állok, és éppen egy pár katonát nézek, akik elmasíroznak. Közülük az egyik rám mosolyog. Tudja, hogy énekesnő vagyok, én pedig tudom, hogy nem kell tőle félnem. Tehát akkor a gyerekem tőle lesz, egy egyéjszakás kalandból.

 

Következő kép, hogy szülöm a gyereket. Izzadtan szenvedek egyedül egy kastélyban, amiről nem tudom eldönteni, hogy kórház, vagy mégis micsoda, hiszen ágyak vannak mellettem, de csak én vagyok itt, illetve most veszem csak észre, hogy a bal oldalamon, egy széken ül egy idősebb nő. Ismerem őt, és tudom, hogy benne megbízhatok.

Mostani testemet elfogja a sírás, ahogyan a nőre nézek. Tudom, hogy ki is ő! Olyan, mintha az anyám lenne, de nem az, csak ő nevelt fel. Feltódulnak bennem az érzelmek. Ekkor jövök ugyanis rá, hogy én árva vagyok, és abba az árvaházba jöttem vissza megszülni a gyermekemet, ahol én is nevelkedtem. A nő apácának néz ki, fehér ruha és az apácáknál hasonlatos fejfedő van rajta. A nő megfogja a kezemet, és segít a szülésben. Következő kép, hogy a lányomat, akit Beckynek (Rebecca) nevezek el, a kezembe helyezi.

 

Rájövök, hogy döntenem kell. Fura érzés, mert nem tudom, hogy min is gondolkodom, csak a gyereket nézem, és ahogy felnézek az idős nőre, megszólalok:

 

– Megtartom a gyereket, nem adom árvaházba – szorítom magamhoz.

– Biztos? – kérdezi, hiszen tudja, hogy egyedül kell akkor felnevelnem ezt a csöppséget, majd bevillan egy gondolat, hogy engem azért adtak árvaházba, mert balkézről jött gyerek voltam. Szüleim gazdagok, és nem érdeklődtek utánam. Az akkori életemben a gyermekkoromról semmi fogalmam sincs.

– Biztos – nézek határozottan a nő szemébe, mire az elmosolyodik, és bólint egyet.

 

Ekkor boldogság fog el, mert senkinek nem kell most már megfelelnem, elkezdhetem az életem, együtt a lányommal, aki most már a családom lesz.

 

Az életemben sorozatosan megjelenik egy férfi, akinek az arcát sose látom. Megkéri a kezem, de tudom, hogy nem vagyok belé szerelmes, ő pedig epekedik irántam. Ez a férfi nem terhes számomra, olyan, mintha ismerne, mintha barátom lenne, nem idegen számomra. Elutasítom őt. Az életem szürke, úgy érzem, hogy feláldoztam magam azért, hogy legyen valaki mellettem, vagyis, hogy legyen családom. Már rég nem énekelek, hogy miből élek nem tudom, csak egy takaros kis házat látok, amiben a gyermekemet nevelem.

 

Érdekessége az egész regressziónak, hogy a lányomban felismerek nem is akárkit a mostani életemből, méghozzá anyukámat.

A következő képnél már sok-sok évet ugrunk. A lányom esküvőjén vagyok, és érdekes mód, hogy közép-hátul ülök, nem is annyira elől. Amikor az oltár előtt vannak a lányom, meg a párja, akkor pedig abban a férfiben, akihez hozzámegy, felismerem a mostani életemben apukámat. Erre igazán nem számítottam! Mellettem viszont van egy férfi, az a férfi, aki már egyszer megkérte a kezem. Tudja, hogy nem szerelemmel szeretem, de addig könyörgött, hogy legyek a felesége, amíg igent nem mondtam. Úgy emlékszem, hogy kb kétszer utasíthattam el, és harmadjára mondtam igent. Az arcát még az esküvőn se láttam, sőt egyáltalán alig láttam arcokat ebben a regresszióban.

 

Majd a kép újra ugrik, feketében vagyok, és egy kalap van rajtam. Idős vagyok, talán 80 év körüli, a hajam ősz. Megállapítom, hogy mint mindig most is roppant mód sovány vagyok, és ez nem minden, tudom, hogy hajlékony is vagyok, öregségem ellenére. Egy sír előtt állok. Nem, nem temető ez, csak egyetlenegy sír, annál a helynél, ami gyerekkoromban az otthonom volt, vagyis az árvaháznál, pontosan azzal a fával van rézsút szemben, ahol gyermekként mindig szerettem lenni, leülni. Megrohannak az emlékek, és könnyeket csalnak a szemembe. Tudom, hogy a sír, ami előtt állok, annak a nőnek a sírja, akit anyámként szerettem, aki segített a szülésnél. Fogalmam sincs, hogy miért állok ott, hiszen már én is idős vagyok, így biztos vagyok benne, hogy ő régen meghalhatott, mégis tudom, hogy akkor tudtam meg valami fontos dolgot az életemből, egy titkot, bár nem tudom, hogy mi az. Azon gondolkodom, hogy semmi értelme nem volt az életemnek. Senkire sem számíthatok, még most sem, csak saját magamra. Nem álltam helyt, nem tanultam semmit se. Miért kellett ezt megtapasztaljam? Valahogy nem ért el a szívemig az emberek szeretete, nem mertem átadni magam az érzelmeknek.

 

Következőleg már a halálos ágyamnál vagyok. Beszédre már nem vagyok képes. Fehér szobában vagyok, ami egyszerű, és ugyanabban a fekete ruhában vagyok, mint amiben voltam a sír előtt. Arra gondolok, hogy szeretem a lányomat, aki most itt áll előttem a férjével. Közel a vég, érzem. Sorozatosan fáj a mellkasom, mind ott, mind a mostani életemben, így egy kicsit dolgoznunk kell Évivel azon, hogy ne hozzak át semmilyen fájdalmat abból az életből, és ez sikerül is. Mikor átvezetett Évi a halálon, akkor elhagytam a testemet, és a lányom mellett álltam, aki a férjébe kapaszkodott, és sírt, majd azt mondta, hogy:

– Most már csak rád számíthatok!

 

Ez a kulcsszó, ezért jöttem, úgy gondolom. A halálom utáni percben értettem meg, hogy a mostani életben miért is döntök ennyire nehezen, hiszen sokszor nem a magam dolgát nézem, hanem igyekszem a családomra is tekintettel lenni, hogy a döntéseim nekik is jók legyenek. Akkor, abban az életben anyukám volt a gyerekem, mostani életben pedig érzem, hogy néha kezdem átvenni a szülői szerepet, ahelyett, hogy gyerekként viselkednék. Ennek a forrása tehát ez. Akkor én voltam a szülő, és mégis milyen szülő hagy magára egy gyermeket? Az oldás megtörtént.

 

A regresszió végeként találkozhattam újra a belső gyógyítómmal, és vezetőmmel, akik ismét jó tanácsokkal láttak el :)

Napi bölcsesség

„Ami előttünk van és ami mögöttünk van, semmiség ahhoz képest, ami bennünk van.”

Élménybeszámolók

Panka, előző életekbe való visszavezetés (Regresszió)

2013 december 17.

Amikor a legelső alkalommal segített drága segítőm, Éva,- regresszióval egy mélyebb tudatszintről információkat felhozni – még nem tudtam és nem láttam át, mi a következő lépés, mit kell tennem hogy megoldjak egy, már több, mint egy évtizede tartó autoimmun sokízületi gyulladásos betegséget. Azt sem tudtam pontosan, hogy mi az a regresszió, mihez segít hozzá. Viszont azt már az első alkalom előtt is éreztem, hogy nagyon sok minden van a mélyben amivel szembesülnöm kell, és hogy egy találkozás nem lesz elég…

Bővebben...

Programok

ÁRKÁDIA SPIRITUÁLIS KÖR!

Minden hónap harmadik szerdáján szerettetel várunk egy baráti összejövetelre, ahol mindig egy-egy témáról beszélgetünk mélyebben, egy jó társaságban. A kör célja egyrészt, hogy vidám, pozitív emberek társaságában jól érezzük magunkat, töltődjünk, valamint az újabb és újabb témákban megértésekkel gazdagodjunk, hogy a hétköznapi életünket könnyebben és boldogabban éljük.

Részvételi szándékodat kérlek telefonon vagy emailben jelezd!

 

TANFOLYAMOK!

 

Minden tanfolyamra folyamatosan lehet jelentkezni telefonon vagy emailben.